Sokat tájékozódtunk arról, hogyan lehet a legjobban kezelni ezt a helyzetet a nagyobbik testvér esetében, mert szerettük volna az innen-onnan hallott, vagy baráti körben látott eseteket elkerülni. A tanulság: tájékozódni lehet, de 100%-ban felkészülni lehetetlen, ugyanis minden gyermek másként viselkedik hasonló szituációban. 

Íme Lilla esete:    

Amikor láthatóvá vált Anya pocakja, Lilla érdeklődve figyelgette, simogatta, aranyosan kérdezgetett róla. Ilyenkor Anya  elmagyarázta neki, hogy mi ez, mi fog történni, milyen lesz négyesben játszani, stb. Ennek eredménye az lett, hogy az utolsó hónapokban/hetekben Lilla milliószor elmondta, hogy "várom már a Kistesót", "várom már az októbert, mert akkor jön Ákos". Itt már próbáltuk felkészíteni őt arra is, hogy Anya napokig távol lesz majd emiatt. Látszólag ezt az információt is regisztrálta a Lány, pontosabban nem vett tudomást róla, illetve egyáltalán nem mutatott ezzel kapcsolatban reakciót (magyarázatként: Lilla nagyon nehezen engedi el egyik vagy másik szülőt. Ez a jelenség két éves kora után kezdődött, és főleg Anya volt, akihez ragaszkodott, hiszen Apa reggel ment, este jött.  Pár hónapig Anya a sarki boltba sem mehetett le, mert Lilla olyankor sírt... vagy ha Anya otthon maradt, ő is maradt, stb. Mostanra ez már szerencsére múlófélben van, de azért még néha előfordul).

Így érkezett el a várva várt nap estéje (nem ám reggel, vagy délelőtt, csak azért is este, hogy ne legyen egyszerű az élet:)), ezért azonnal telefon Nagyiéknak, akik sietve jöttek is (ezúton is köszönet mégegyszer!), hogy  Lillára vigyázzanak. Lillát természetesen megrémítette a sürgés-forgás, (pláne, hogy mindez alvásidőben történt), így keservesen sírt, sem Anyát, sem Apát nem akarta elengedni, de el kellett. Sírását még az utcán is hallottuk. A történethez tartozik még, hogy azóta is kisebb bizalmatlanságot vált ki Lillusban, ha Nagyiék eljönnek hozzánk, és előfordul, hogy emiatt elutasítóan viselkedik velük. 

Mielőtt elidultunk a kórházba, Apa megígérte neki, hogy mire reggel felébred, Apa itthon lesz. Ez így is lett, és a következő négy napot Lilla Apával, kettesben töltötte. Soha annyi ölelést, ragaszkodást nem kaptam Lillától, mint ebben a négy napban. Lilla tündér volt, mint mindig, de túlságosan szófogadó lett, és önmagához képest kedvetlen, ami ebben a helyzetben természetesen nem meglepő.   

A kórházba minden nap bementünk, Lilla az elején még lelkes volt, az Ákostól kapott ajándék azóta is nagy kedvence.... Az utolsó napokban  már csak Anyát várta haza, nagyon. Nem sírt miatta, de hiányzott neki. Két kérdést tett fel, felváltva: "mikor jön Anya?" illetve "Apa, ugye nagyon szeretsz engem?" 

Itthon pedig jött az igazi "feketeleves": Lillus viselkedése pillanatok alatt átcsapott a másik végletbe. Mindenért nyafogott, mindenkivel elutasító volt, Anyáról és Ákosról szinte tudomást sem vett. Még mindig Apa volt a "biztos pont", de már ő sem bizonyult hatékonynak. Lilla befelé fordult, szinte egész nap TV-t nézett (kizárólag Micimackót, Mikiegeret és Spongyabobot). Sehová nem lehetett vinni, Anyával akart maradni, de közös játékba szinte lehetetlen volt bevonni. Látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.

A jó hír, hogy minden nappal javul a helyzet, alig másfél hét elteltével úgy tűnik,  visszakapjuk a régi Lillát. Hogy mi kellett hozzá? Néhány könnycsepp, sok-sok türelem, és rengeteg szeretet...